A Dodge Charger ma is létező modell, aki nézi a kábelcsatornákon a különféle krimisorozatokat, azokban többnyire ilyen szolgálati limuzinnal közlekednek a nyomozók. Az alábbiakban viszont a régi, az igazi Charger lesz terítéken, konkrétan az 1968-70 között kínált második generáció, amely talán a legnépszerűbb volt a hatalmas kupék között.
A méretre vonatkozó jelző nem írói túlkapás, a Dodge Charger 1969-es változata valóban nagyra nőtt. A teljes hosszúság 5,3, a szélesség 1,95, a magasság 1,35 méter. – Csak viszonyításképpen, manapság az európai luxus limuzinoknál repkednek ilyen számok. Hiába közhely, volt benne anyag gazdagon, akárcsak az olyan testvérmodellekben, mint a Plymouth GTX, vagy éppen a madárcsőr orrú, hátul gigantikus légterelőt hordó Plymouth Road Runner modellekben.
A Dodge Charger 1969-es változata valóban nagyra nőtt. A teljes hosszúság 5,3, a szélesség 1,95, a magasság 1,35 méter.
A típus összeszerelése négy észak-amerikai üzemben zajlott (Detroit, Hamtramck, Los Angeles, St. Louis), ugyanakkor karosszériaválaszték nem volt, csak a kétajtós hardtop, azaz B-oszlop nélküli keménytetős kupé létezett. Erről annyit érdemes tudni, hogy bár a műszaki alapot a Dodge Coronet adta hozzá hivatalosan a Chrysler B platformmal, ugyanakkor a Dodge Charger mégis önálló modellnek tekinthető. A tengerentúlon egyébként bejegyzés szerint csak mid-size, azaz középkategóriás autóként volt számon tartva.
A motorválaszték szinte kizárólag V8-as monstrumokból állt, már az alapkivitelű kupéban is 318 köbhüvelykes (5,2 literes), dupla karburátoros egység dohogott, igaz, ezt idővel leváltotta az egyetlen sorhatos, szimpla karburátoros, 225 köbhüvelykes (3,7 literes) erőforrás. A 383-ast (6,2 literest) árulták dupla és négy karburátorral is, legendás a 7,0 literes, azaz a 426-os HEMI V8, míg a non plus ultrát a hengerűrtartalom vonatkozásában a két 440-es (7,2 literes) képviselte.
Ami a teljesítményeket illeti, meglehetősen nagy volt a szórás. Csak néhány példát kiragadva, a 225-ös hathengeres szerény 147 lovas volt, a 383-asok teljesítménye 294-340 lóerő között alakult, a 426-os HEMI szilaj ménese 425-431 lóval dübörgött, míg a 440-esek 375-380, illetve 395 lóerősek voltak. A sebességváltókkal nem estek túlzásba, automatából kétféle háromfokozatút, kézi váltóból egy három-, valamint egy négyfokozatút kínált a Dodge, a hajtás minden esetben a hátsó kerekeknél fogott talajt.
A Dodge Charger 1969-es motorválasztéka szinte kizárólag V8-as monstrumokból állt.
Az évek során számos módosítást hajtottak végre, ezek érintették a karosszériát, köztük a rejtett fényszórókat, a dupla kerek és csíkban elnyújtott hátsó lámpákat, a belsőteret, a műszerfalat. A nagyteljesítményű Dodge Charger R/T betűjeles megkülönböztetést kapott, aminek a jelentése Road/Track, azaz utcára/pályára valót takart. Erre a mai napig nagyon kényesek az ortodox Dodge Charger-rajongók, nem tűrik el a sok helyen leírt Road and Track formátumot, az and, vagyis az és használata helytelen. A veterán autók gyűjtői között a kuriózum a Nascar ihletésű, aranyáron mért Charger 500, amely értelemszerűen az R/T-kre épült – a legyártott 500 példányból 67-et rendeltek 426-os HEMI V8-assal, ezek közül 27-et négyfokozatú kéziváltóval.
A korabeli sorozat meghökkentő újdonsága a Dodge Charger 1969-es szárnyas változata volt, az áramvonalas Daytona, amelynél az üvegszálas műanyagból formázott orridom 46 centivel toldotta meg az autó hosszát, hátul pedig 58 centi magasra tornyosult az enyhén barkácsolt hatást keltő légterelő. Ez a Dodge Charger 1969. július 20-án, egy gyári teszten 330 km/h-s tempó futott és a típus később Nascar versenyen is szerepelt. Az utcai Daytonából összesen 503 darab készült, ebből 433-at a 440-es Magnum V8-assal szereltek, a többibe 426-os HEMI V8 került.
Az Charger-t legtöbben a moziból és a televízióból ismerik. A Bullit akciófilmben egy 68-as Dodge Charger R/T 440-essel vívott a Ford Mustangot hajtó Steve McQueen, míg a Hazárd megye lordjai sorozatban a két Duke fiú taposott oda rendre a Lee tábornoknak hívott, narancssárgára festett Dodge Charger 1969-es kupénak.
