Mivel az ipari forradalom hozta növekedés okán a helyzet egyre súlyosabbá vált, a városvezetésnek muszáj volt valamit tennie, hogy az emberek egyszerűbben juthassanak át a másik oldalra. A megoldást az angolok a Thames Tunnel, azaz a Temze-alagút megépítésében látták, baj is csak azzal volt, hogy abban az időben még nem létezett a megépítéséhez szükséges technológia. Ez azonban a zseniális Marc Brunelnek nem okozott megoldhatatlan problémát.
Egyszerűsített keresztmetszet a Thames Tunnel használatáról. Az elgondolás gyorsan megszületett, már csak a technológia hiányzott hozzá.
Budapesten 1970-et írtunk, amikor birtokba vehettük az egyforintossal és fotocellás automata beléptetővel működő magyar metró 2-es vonalát, ami a Déli pályaudvarról vitte át az embereket Pestre. Hazánkban ekkor kelhetett át először földi halandó a Duna medre alatt. – De vajon el tudták-e képzelni akkor a modern kor eme technikai vívmányával utazók, hogy a folyó alatti vasútvonal alagútban történő átvezetése a Thames Tunnel segítségével, már több mint egy évszázada megvalósult?
A világ első víz alatti alagútját azonban alapos fejtörés és rengeteg mérnöki munka előzte meg. A londoni alagutat, apa és fia Marc Brunel, illetve Isambard Kingdom Brunel tervezte és az ő felügyeletük alatt kezdődött meg 1825-ben az emberfeletti építkezés. Már maga a víz alatti alagút gondolata is lehetetlen dolognak minősült, így hát bőven akadtak hitetlenkedők és ellenlábasok is.
Egyesek attól féltek, hogy a folyó vize a Temze-alagúton keresztül elönti a várost, ami akkoriban amúgy is elég gyakran előfordult a szabályozatlan vízállás miatt, mások pedig úgy gondolták, hogy a nedves talajréteg miatt az építmény falai fognak beomlani.
Bár ekkor még emberi erőforrás felhasználásával, de a ma is használatos fúrópajzs elődje szintén a Thames Tunnel építése során született meg.
Hosszas kardoskodások után végül is elindult a Thames Tunnel megépítése, amelynek egyik legnagyobb és tényleg valós problémáját James Henry Greathead egy addig olyan ismeretlen technológiával oldotta meg, ami azóta is a víz alatti munkálatok alapfeltétele. Légnyomás alá helyezte az épülő alagutat, azaz létrehozta a keszont. A másik technológiai találmány ami lehetővé tette a Thames Tunnel elkészültét, az szintén egy korszakos újítás, az úgynevezett pajzselővájó, a ma is használatos modern fúrópajzsok elődje volt.
Ennek segítségével speciális préselő szerkezetekkel toltak előre egy fogazott acéllemezt, amely akkora volt, mint a későbbi alagút átmérője. A munkások a berendezésnek a védelmében relatíve biztonságban kivájhatták a világ első víz alatti alagútját, majd a kitermelt földet pedig a felszínre hordták. Amikor a megfelelő méretűre vájták a kőzetet, a pajzsot újra előbbre nyomták.
Tizennyolc év megfeszített munka eredményeként a londoni Thames Tunnel alagutat 1843. július 26-án az ifjú Viktória királynő és Albert herceg avatta fel.
Őket követték a falazó munkások, akik közvetlenül a berendezés mögött dolgoztak. Az Thames Tunnel elővájója három emeleten elhelyezett 36 cellából állt, melyek mindegyikében egy munkás dolgozhatott. A berendezést mindig csak 11 és fél centiméterrel, azaz pont egy téglányival tolták előbbre. Nem véletlen, hogy az angolok akkoriban úgy gondolták, nincs ember, aki méltóbb lett volna a lovagi címre, mint Brunel, a fúrópajzs feltalálója.
Az akkori szerzetet természetesen még nem úgy kell elképzelni, mint a mai metró alagutak fúrópajzsát, hiszen abban az időben még nem voltak elektromos meghajtású villanymotorok, sem hidraulikus megaprések vagy emelők, mint ahogy ultrahangos detektor sem segítette a mérnökök munkáját. Az épülő Temze-alagútban az egyetlen gépi erőforrást, a gőzgépet pedig nem lehetett bevetni a füstmérgezés miatt. Brunelnek azonban egy olyan szerkezetet sikerült alkotnia, amely csavarokkal és csigákkal mintegy ezer tonna nyomást fejtett ki.
Tizennyolc év alatt készült el a több mint 400 méter hosszú, 11 méter széles, és 7 méter magas Thames Tunnel, amit 1843. július 26-án a fiatal Viktória királynő és Albert herceg avatott fel. A Temze alatt 23 méterrel lévő, eredetileg gyalogosok számára épült alagút 1869-ben a londoni metróhálózat részévé vált, ám felújításának idején, 2010-ben néhány napra ismét megnyitotta kapuit a gyalogosok előtt, akik újra végigsétálhattak ebben az építészeti remekműben.
