A Hollywoodban született Harley J. Earl korszakos zseni volt. 1938-ban a Buick Y-Job tanulmánnyal megalkotta a koncepcióautó műfaját a járműiparban, őt nevezték ki elsőként egy autógyártó dizájnfőnökének, azaz vezető formatervezőjének, ráadásul a rakétahajtású karrierje egészen a General Motors alelnöki székéig repítette.
A munkatársai szerint kettesével vehette az öltönyöket és az irodájában, titokban válthatott ruhát, mert más magyarázata nem lehetett annak, hogy a legnagyobb nyári hőségben is minden tárgyaláson úgy festett, mint akit skatulyából húztak elő. A világ neki köszönheti a műanyag karosszériás Corvette megszületését, a konokságának pedig azt, hogy a teherautó motorral szerelt első példányok kudarca után is beleállt a sportautó projektbe, amiben vakon hitt.
1951. Magyarországon dübörög Rákosi politikai gépezete, egymást érik a koncepciós perek, a letartóztatások, a kivégzések, az emberek a csengőfrász terrorjában élnek – és ahová a késő esti órákban az ÁVH-sok becsengettek, onnan valakit általában el is vitt a nagy fekete autó. Apropó, autó. A magáncélú gépkocsi használatát pedig szigorú korlátok közé szorították. Civilként akár új, akár használt autót vásárolni gyakorlatilag nem, vagy csak nagyon komoly protekcióval lehetett. Az autó politikusok, orvosok, sikeres sportolók kiváltsága lett.
Ehhez képest a bolygó túloldalán, a General Motorsnál ugyanekkor már a jövőt álmodták. A jet-korszak küszöbén repülőgépekkel, rakétákkal kezdték ötvözni a formaterveket, és ebben Harley J. Earl igencsak jeleskedett. Így volt ez a GM Le Sabre 1951-es koncepciójával is, ami egészen csalafinta dolgokat tudott.
Összehasonlításként, a vadító, alumíniumból, magnéziumból és üvegszálas műanyagból alkotott karosszériát, mi legfeljebb az akkortájt kishazánkban csúcstechnikának számító Pobedához viszonyíthattuk volna. Már ha lett volna erre lehetőségünk. Mindössze annyi a közös bennük, hogy mára már mindketten a veterán autók korába léptek.
A Le Sabre fényszórói középre, egy mozgatható és védelmet nyújtó rács mögé kerültek és Harley J. Earl ekkor vetette el a babás lökhárítók magját is, amellyel aztán a következő évtizedben minden amerikai autót megfertőzött. Az oldalra, ívesen kivezetett panoráma szélvédő ugyancsak ekkor fogant.
A Le Sabre hátulja önálló életet élt. A hatalmas, uszonyos végződésekre kerültek a lámpák, bár ezek voltaképpen nem uszonyok, hanem vezérsíkok voltak. Középre olyan krómozott, semmilyen funkcióval nem rendelkező dísz került, amely a lökhajtásos vadászrepülőgépek sugárhajtóművét utánozta. A formán kívül a műszaki tartalom talán még nagyobbat ütött.
Defektnél nem kellett emelővel bíbelődni, mert sok mai versenyautóhoz hasonlóan a Le Sabre is felemelte magát, azzal a különbséggel, hogy csak a hibás keréknél aktiválódott az emelőpálca. Még látványosabb volt a tető, mert ha eleredt az eső, az autó ezt érzékelte és automatikusan becsukta, kvázi felvette a csomagtartóba hajtogatott keménykalapot. Szenzoros fényszóró? Ugyan, a Le Sabre 1951-es tanulmánya már észrevette a szembejövőt és automatikusan tompítottra váltott.
Az elektromos kütyük, az agyonszervósított kezelőszervek gyerekjátékká tették a vezetést – igen, a vezetést, ugyanis a Le Sabre hiába volt egy koncepció autó, hibátlanul működött. A 215 köbhüvelykes, azaz kb. 3,5 literes, kompresszoros V8-as nem csak benzinnel, metanollal is üzemelt. Az automataváltó kezdetben Buick Dynaflow volt, majd később, amikor Harley J. Earl a karosszérián is igazított egy keveset, GM Hydramatic szerkezet lett. A legnagyobb poén pedig, hogy akárcsak az Y-Job esetében, a nagy turnék után a tervező Harley J. Earl is megkaparintotta és szolgálati autóként használta az egyedi járművet. Szerencsére a GM Le Sabre nem kallódott el, és már régóta a számtalan veterán autó csodát is a repertoárjában tudó General Motors Heritage múzeumának megbecsült kincse.