Nem is gondolnánk, de besorolását tekintve a taliga számít a ma ismert legrégebbi ember alkotta járműnek. Kezdeti formája – bár ekkor még tengely helyett egy gördülő dorongot használva – már időszámításunk előtt 7000 évvel a neolitikumban megjelent. A taliga, vagy népies nevén a talyiga, jelentését tekintve nem más, mint olyan emberi vagy állati erővel vont kétkerekű jármű, melyet elsősorban könnyebb teher szállítására használtak.

A szekerek ősének is tekinthető taliga.

A szekerek ősének is tekinthető taliga.

Bár hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a már sokkal könnyebb mozgatást is lehetővé tengely, illetve a tengelyen külön forgó kerék kialakuljon, a taliga hamarosan természetes részévé vált az áruszállítás ezen kezdeti időszakának. Az ember által kézzel vont taliga mellett, az állatok vontatta taligának két alaptípusa alakult ki.

Az egy állat befogására alkalmas kétrúdú, vagy más néven ajoncavillás taliga, illetve az egy középső rúd mellé két állat befogására használt változat, melyeket aztán a különböző munkafolyamotokhoz még tovább igazítottak. Később, a vaskorban alakult ki a kétkerekű taligából a már jóval nagyobb teherbírású, és már négy keréken gördülő szekér. Nagyon leegyszerűsítve, a két jármű közötti különbséget elsősorban a kerekek száma (2 illetve 4), és az ebből adódó kialakítási formák jelentették.

Bár eleinte egy-egy kis szekér esetében itt is előfordulhatott még az emberi vontatás, de jellemzően nagyobb mérete már megkövetelte az igavonó állatok befogását. Ahogy a taliga, úgy szekerek elé is leginkább ökröt, szarvasmarhát, olykor szamarat fogtak, a lovas változat nem volt igazán jellemző. A lovak általi vontatás nagyobb fokú elterjedése csak később, a szekérből kialakult, és már a kényelmesebb közlekedési eszközök kifejlődését is lehetővé tévő kocsi sajátossága lett.

A szekér részei, bár a fenti legfontosabbakon túl, még több mint száz egyéb elemből állt.

A szekér részei, bár a fenti legfontosabbakon túl, még több mint száz egyéb elemből állt.

A szekér felépítése amennyire csak lehetett idomult a munkavégzés folyamatához, egyszerű volt, de ennek ellenére is több mint 100 fontosabb elemből állt, melyeket teljes pontossággal talán csak a készítő mesterek ismertek. A szekér részei közül a köznyelv igazából csak a fontosabbakat használta. A történelmi Magyarországon használt szekér öt főbb részt tartalmazott. Ezek voltak a két részből álló szekéralj, ami gyakorlatilag a jármű alvázának felelt meg, a szekér derekát alkotó két szekéroldal, a szekéroldalakat megtámasztó 4db lőcs, a mintegy 3 méter hosszú szekérrúd, és a szekér kerék.

A Kárpát-medencében legfőképpen az a fajta lőcsös szekér volt a legelterjedtebb, melyeket a feladatok elvégzéséhez viszonylag könnyen hozzáalakíthattak akár méretében, akár a különböző oldalak használatával. Így alakultak ki többek között az olyan funkcionális változatok, mint a vasalással megerősített és nehezebb rakományokhoz használt vasas szekér, a betakarításkor vagy szénaszállításra használt hosszúszekér, a deszkás, a magasított, vagy éppen az előbbiekkel ellentétben az oldalfalaitól teljesen megszabadított pőreszekér, melyet a szekéraljon túlnyúló farönkök esetében alkalmaztak.

Jellemző szekérfajta volt még az úgynevezett fakószekér, melyet csak minimális vasalással, olykor pedig teljesen fából készítettek. – Hogy mégis egyben maradjon, különféle csapolásokat és gúzskötéseket alkalmaztak, amiket aztán használat előtt jól át kellett nedvesíteni, hogy beduzzadjanak és tartsanak. Méretre és teherbírásra kisebb volt minta a hagyományos régi szekér, de olcsósága miatt a szegény parasztoknak rövidebb szállításra megfelelt.