Az ötvenes évek második felében járunk. A világháború fájó sebei már forradásnak indultak, Amerikában szól a rock and roll és hódítanak a jampecek, míg a bolygó túlsó felén, a Szovjetunóban egészen más társadalmi berendezkedés zajlik. Pattanásig feszül a hidegháborús szál, a két szuperhatalom egymásnak feszülése pedig az űrversenyben kezd kiteljesedni.
1957-ben a korábbi diszkrét fecskefarkakat hatalmas uszonyok váltották le a Plymouth Belvedere testén.
A cél a világűr meghódítása, majd a Holdra való eljutás, és amíg a szovjetek mindezt erejükön felül, görcsösen teszik, a tengerentúlon a rajzfilmeken át a járműiparig mindent átjár a jövőt jelképező jetkorszak szelleme. A tervezők igyekeznek a legvadabb prototípusokkal előállni, a koncepciókra hatalmas üvegkupolák, és a repülőgépekre emlékeztető hátsó szárnyak, hajtóműgondolák kerülnek, majd ezek az utcai modelleken is megjelennek, hódítva egészen a hatvanas évek közepéig.
Az 1928-ban alapított Plymouth a Chrysler olcsómárkája volt. Modelljei elsősorban a Chevrolet és a Ford hasonló típusaival konkuráltak, egészen 2001-ig, amikor is beszántották a gyárat és az csendben lehúzta a rolót. Maga a Plymouth Belvedere 1954-ben debütált a Crankbrook utódjaként, mint full size modell. – Ez a meghatározás Észak-Amerikában a komfortos, hosszú utazásokra tervezett, hat utas és csomagjai számára helyet kínáló autókra vonatkozott.
Az első két generáció gyakorlatilag minden feltűnés nélkül gyorsan lefutott, majd a nagy fordulat az 1957-es modellévben köszöntött be. A korábbi diszkrét fecskefarkakat hatalmas uszonyok váltották le. A karosszériaváltozatok között elérhető volt a 2 és 4 ajtós kivitelű szedán, hardtop, 3099 mm tengelytávú Station Wagon kombi, valamint a 2 ajtós Convertible, azaz kabrió.
Valamikor a divat és a kor életérzésének a középpontjában álltak, ma pedig üde színfoltok az olyan amerikai óriásvasak, mint amilyen a Plymouth Belvedere is.
Az új négylámpás homlokfal mögött soros hathengeresek, illetve – bizonyos típuson belüli megkötésekkel – csak V8-asok forogtak. Hengerűrtartalom szerint elég gazdag választékkal 3,9 és 5,7 liter közötti tartományban szerelték a Plymouth Belvedere-t.
Utóbbi, öntöttvas blokkos és hengerfejes erőforrás a Chrysler B-sorozatú Big Block családjába tartozott, a Golden Commando nevet viselte és két négytorkú karburátor etette. Ugyanezt használták egyébként a DeSoto és Dodge modellekben is. Teljesítménye 300 lóerő körül alakult. Váltóból a manuálison felül kétféle automata opció állt rendelkezésre, a kétfokozatú PowerFlite, illetve a háromgangos TorqueFlite, mindkettő előválasztó kar helyett innovatív, nyomógombos megoldással a műszerfalon.
Hengerűrtartalom szerint elég gazdag választékkal 3,9 és 5,7 liter közötti tartományban szerelték a Plymouth Belvedere-t.
A Plymouth Belvedere a sugárhajtású repülőgépek megjelenésének korszakában fogant, amikor a tervezők az autókkal kapcsolatban komolyan hittek az alternatív megoldásokban. Ennek jegyében több gyártó, így a Plymouth is próbálkozott a hagyományos benzinüzemű, belsőégésű motor helyett gázturbinával. Ebből aztán egyetlen prototípus épült, sorozatgyártás nem lett belőle, ahogy a gázturbinás autók sem lepték el a világ, de még csak az USA útjait sem.
Az 1957/59-es, Los Angeles-i és New York-i rendőrautóként is sokáig használt harmadik generációhoz több különleges esemény is kötődik. Például Stephen King 1983-as pszicho-horrorjának a gonosz főszereplője egy Plymouth Belvedere a Christine című filmben, illetve egy békésebb sztori az 1957-es, amikor Tulsában egy atombiztos szarkofágba zárva elástak a múlt üzeneteként egy vadonatúj Belvedere-t. A kocsit ötven évvel később, 2007-ben vették ki, anno abban bíztak, hogy a hermetikusan lezárt betonkoporsó megóvja majd, de tévedtek. A híres autóépítő, az időközben már elhunyt Boyd Coddington is jelen volt az ünnepélyes feltárásnál, megvizsgálta a rozsdaette autót és lesújtó véleménnyel volt az állapotát illetően.
