Nevét Hildesheimi Szent Gotthárd püspökről, a középkor egyik legjelentősebb nyugat-európai szentjéről kapta. A hágó az Urseren-völgyben található Andermattot és a Leventina-völgyben fekvő Airolot köti össze 2091 méteres tengerszint feletti magasságban harminc kilométer hosszan.
Először a XIII. században építettek ki rajta egy kaviccsal burkolt utat, ami néhol még a három méteres szélességet is elérte, míg több helyen olyan szűk volt, hogy az akkori szekerek és kocsik ha szembetalálkoztak rajta, nagy nehézségek árán tudták csak kikerülni egymást.
A Szent Gotthárd hágó hegyvidéki időjárása miatt csak tavasztól őszig járható út az 1500-as években télen bonyolította a legnagyobb forgalmát. Két ökröt befogva a szán elé akár négyszer annyi árut is tudtak egyszerre szállítani, mint nyáron. Az utat a XVII. században folyamatosan javították, továbbépítették, gránittal kövezték ki, ahol a hegyoldal engedte, kiszélesítették. Ám a Gotthárd-út így is egyre kevésbé felelt meg a növekvő forgalomnak, modernizálásra volt szükség, az 1799-es orosz-francia harcok rombolásai miatt pedig különösen.
A Szent Gotthárd hágóhoz kapcsolódó építési munkálatok még mindig nem fejeződtek be, napjainkban is építik a korszerű vasúti közlekedést biztosító második vasúti alagutat.
Miután a Szent Gotthárd hágó illetékes kantonjai négy millió svájci frankot bocsátottak az út építésére, 1820 júniusában megkezdődhettek a munkálatok. A hat éven át tartó építkezés nem úgy sikerült, ahogy várták, pár év múlva alámosódtak az utak, összedőltek a hidak, így számos szakaszt újjá kellett építeni.
Az 1830-ra elkészült új, 3,5 – 5,5 méter széles úton viszont már szekerek és kocsik is kényelmesen elfértek. Amikor viszont 1882-ben megnyílt a területhez tartozó vasút, a Szent Gotthárd hágó sokat vesztett a jelentőségéből. Az 1902-es év azért volt jelentős az út életében, mert ekkor haladt át rajta az első autó, egy Adler 8-PS, Otto Julius Bierbaum német költővel a fedélzetén.
Az autós élet azonban csak a II. világháború után növekedett meg rajta, persze az akkor már régi, kanyargós út nem felelt meg a kor igényeinek, pedig a két háború között ahol szükséges volt kicserélték a burkolatát. 1953-ban kezdték meg az új utak építését, a szakaszok pedig folyamatosan kerültek átadásra, az új Gotthárd-út utolsó szakasza 1983 nyarán nyílt meg.
Persze ezzel sem lett teljes az öröm, hiszen a Szent Gotthárd hágó télen néhány hónapra zárva maradt. A megoldás egy alagút építése volt a hágó alatt. A vasúti alagutat így egy évszázaddal később közúti (autópálya) alagút követte. Tíz éves építési munkálatokat követően 1980 szeptemberében adták át a forgalomnak a majd 17 kilométer hosszú alagutat, ami Göschenent és Airolót köti össze, és a világ második leghosszabb közúti alagútja címmel büszkélkedhet.
Hétszáz ember vett részt az építési munkálatokban, akik közül 17 itt lelte halálát. Legközelebb 2001 októberében alagúttűz és az azt követő robbanás követelt itt 11 életet, a hasonló balesetek elkerülése érdekében ezért 80 km/órás sebességkorlátozást vezettek be.
A Szent Gotthárd hágóhoz kapcsolódó építési munkálatok azonban még mindig nem fejeződtek be, napjainkban is építik a korszerű vasúti közlekedést biztosító második vasúti alagutat. Az új alagút 57 kilométer hosszú lesz, a tervek szerint a leghosszabb a világon. A Svájcot Olaszországgal összekötő alagútban Zürich és Milánó között közlekedő vonatok menetideje így egy órával lesz majd rövidebb.
