Középmotor. 1966-ban atombombaként robbant, amikor az addig csak versenyautóknál használt motorelrendezést a Lamborghini bemutatta az utcai Miurában. Sokan ezt az évszámot tekintik hivatalos dátumnak a szupersportkocsi, mint fogalom megszületésének, és persze innentől minden konkurens gyártó ilyet akart.
A Maserati Bora kultikussá vált vonalai még ma is magával ragadják az embert.
Óriási kapkodás vette kezdetét… A fejlesztések az 1960-as évek végén kezdődtek, de senki, még a mérnöki tapasztalatokkal és anyagi háttérrel egyaránt jól álló Ferrari sem készült el 1971 előtt a saját szupergépével. A Maserati ekkoriban kalandos vizeken evezett, bár gyönyörű autókat gyártott, a csődtől mégis a Citroen mentette meg.
A francia multi 1968-ban felvásárolta és hét évig, az argentin Alejandro de Tomaso érkezéséig birtokolta a szigonyos márkát – ha nincsenek, a Maserati Bora már ötletszinten sem merül fel. A terveket a fiatal, tehetséges tervező, Giorgetto Giugiaro jegyezte, aki akkoriban alapította Aldo Mantovanival közösen a torinói székhelyű, Italdesign nevű stúdióját.
A Tipo 117 gyári jelzés alatt futó Maserati Bora csak néhány stíluselemet örökölt az elődjének tekinthető, de orrmotoros Ghiblitől. A 2600 mm tengelytávú, 4,33 méter hosszú, 1,76 széles és csupán 1,13 méter magas acélkarosszériánál Giugiaro ügyes trükköt alkalmazott: a kabin mögötti vékony tartóelemekkel beépítetlenül hagyta a felépítményt. A szoborszerű motorokat ekkor még nem mutogatták, mint teszik azt mostanában a gyártók, így a V8-as feletti üvegezett rész kvázi csomagtérként funkcionált – nem utolsósorban a burkolattal csökkentve a zajt is az utastérben.
A Maserati Bora esetében még a V8-as feletti üvegezett rész csak kvázi csomagtérként funkcionált, a motor még rejtve maradt.
A Maserati Bora esetében használt, sárvédőbe rejtett bukólámpák (fényszórók) szintén az újdonság erejével hatottak, a tetőlemezt és a vékony A-oszlopkat pedig világosra, jellemzően ezüstre fényezték, ami jó kontrasztot képezett a karosszérián, különösképpen a sötét színekkel párosítva. A dísztárcsának tűnő, de valójában könnyűfém keréktárcsákat a Campagnolo szállította 15 colos méretben, ezekre gyárilag Michelin abroncsokat szereltek, elöl 205 vagy 215, hátul 215 mm széles futófelülettel.
A Maserati Bora minden kerekét tárcsafékek lassították, a kormánynál és a tengelykapcsolónál is használt hidraulikus rásegítő pedig a témában jártas Citroentől származott. A műszerfal vezető előtti jobb oldalát enyhén befelé fordították, a pulton kerek órákat és nagyméretű, rusztikus billenő kapcsolókat szórtak szét, a rádiót a kormányoszloptól balra helyezték el. Manapság is ritkaságszámba megy az állítható pedálsor, de a Maserati Bora már akkor alkalmazta ezt a trükköt, ahogy a kormány magasságát szintén szabályozhatta a vezető, ellenben a fix, támlás kagylóülések csak előre-hátra mozogtak.
A Bora utastere a 70-es évek szellemében.
A Maserati Bora 1971-ben került bemutatásra, ekkor 4,7 literes, 310 lóerős, 460 Nm nyomatékú V8-ast szereltek az ülések mögé hosszában. A motor üzemanyag-ellátásáról négy duplatorkú Weber 42 DCNF karburátor gondoskodott, a fogyasztásról pedig igen sokat sejtet, hogy 100 literes volt a tank…
Váltóból ötfokozatú kézi állt rendelkezésre, nulláról százra 6,8 másodperc alatt gyorsult fel a Maserati Bora, végsebessége elérte a 270 km/h-t. 1973-ban, a szigorúbb észak-amerikai környezetvédelmi előírások miatt a tengerentúlon piacra dobták a 4,9 literes változatot, ez 320 lóerőt és 481 Nm nyomatékot szolgáltatott, de Európában is mutatkozott igény a nagyobb erőforrásra – nálunk 330 lóerővel árulták a 280 km/h-val száguldani képes bestiát.
A Maserati Bora kistestvére, a Merak 1972-től nagyon hasonló karosszériával, de csak V6-os motorral rendelkezett. A Maserati 1974-ben, a 4,9 literes V8-assal még bemutatta a csodálatos, orrmotoros Khamsin-t, de a Maserati Bora történetének sem az olajválság, sem az új tulajdonos, Alejandro de Tomaso nem tett jót. 1978-ban, 289 db 4,7-es és 275 db 4,9-es legyártása után a típust törölték a kínálatból, és ma már főleg a veterán autók gyűjtőinek kollekcióit gyarapítják. A Khamsin 1982-ig, a Merak 1983-ig élt, majd fokozatosan beköszöntött a kocka Maseratik új és kevésbé dicsőséges korszaka.
