A második világháború utáni szériaautók között nem csak a Volkswagen Bogaránál maradt életben a farmotor, a Renault mérnökei is sokáig kedvelték ezt az elrendezést. Az 1947-ben bemutatott 4CV is éppen ilyen volt, de a franciák érezték, hiába terveznek vele hosszabb távra, mihamarabb szükségük lesz olyan kisautóra, amely egyszerű és olcsó, de vásárlói szempontból megfelel az emelkedő életszínvonal támasztotta követelményeknek is.

A Renault Dauphine igazi, olcsó, farmotoros francia népautó, amelyről kevésbé köztudott, hogy éveken át Alfa Romeóként is létezett.

A Renault Dauphine igazi, olcsó, farmotoros francia népautó, amelyről kevésbé köztudott, hogy éveken át Alfa Romeóként is létezett.

A Fernand Picard, Robert Barthaud és Jacques Ousset vezette gárda már 1949-ben elindította a Project 109 név alatt futó Renault Dauphine fejlesztését, kezdve azzal a felméréssel, amely eredményként kidobta, hogy négy személy szállítására képes, akár 110 km/h sebességű, 7,0 l/100 km fogyasztású autó kell a népnek – és legyen színes, mert ez volt a nők szerint a legfontosabb szempont.

A kis Renault Dauphine tervezésével módszeresen haladtak, különféle méretarányú agyagmodellekkel kísérleteztek, a belsőtér makettjeit pedig fából építették. Az elrendezésnél megtartották a 4CV farmotoros, hátsókerék-hajtású kialakítását, és az első működő prototípussal titokban, 1952 nyarán kezdtek el tesztelni.

A Renault gyakorlatilag ezzel a modellel avatta fel az akkori legmodernebb kísérleti létesítményét és tesztpályáját. A mérnökök kezdetben nem voltak elégedettek, ugyanis a Bogárral összehasonlítva, a kis Renault Dauphine hangosnak, gyengének és rossz szellőzésűnek bizonyult, ezért komolyan hozzá kellett nyúlni.

A Renault Dauphine esetében megtartották a farmotoros, hátsókerék-hajtású kialakítást, majd az első működő prototípussal titokban 1952 nyarán kezdtek el tesztelni.

A Renault Dauphine esetében megtartották a farmotoros, hátsókerék-hajtású kialakítást, majd az első működő prototípussal titokban 1952 nyarán kezdtek el tesztelni.

A hibákat 1954-re javították ki, beleértve a kompletten újraépített, 845 köbcentis Ventoux motort is. A hivatalos párizsi bemutató előtt, 1955 novemberében néhány kiválasztott újságírónak megmutatták a 112 km/h csúcssebességre képes kocsit, majd 1956 februárjában Korzikára szerveztek egy még szélesebb körű sajtóprezentációt, de a zsurnaliszták csak az embargó után, 1956. március 1-jétől írhattak a Renault Dauphine részleteiről. Az európai nagyközönség először az 1956-os Genfi Autószalonon láthatta élőben az autót.

A háromsebességes, 27 lóerős alapmodellen kívül a négyfokozatú váltóval szerelt luxusverziót Odine néven árulták (1960-62), a sportos Gordini pedig négy tárcsaféket kapott, motorja 37 lóerős volt – ezzel 130 km/h-val tudott hasítani. Létezett gyári versenyautó változat is, ennek homologizációja miatt 2140 darabos egyedi Renault Dauphine széria készült – 1,1 literes, 55 lóerős motorral, fordulatszámmérővel, 140 km/h-s végsebességgel.

Egy olasz-francia gazdasági megállapodásnak köszönhetően, 1959 nyarától az olcsó kisautót nem gyártó Alfa Romeo is elkezdte Portellóban a Dauphine összeszerelését. Az alkatrészek zöme Franciaországból érkezett, de a 6-ról 12 voltosra módosított elektromos rendszert a Marelli, a fényszórókat a Carello szállította, a szövetkárpitokat pedig az Alfa a saját anyagaira cserélte. Az olasz gyártásra jóformán csak az emblémák és az első sárvédőre tett Alfa Romeo feliratok utaltak. Summa summarum, az 1964-es leállásig a francia modellből több tízezer darabot az Alfa rakott össze.

A Renault Dauphine 1967-ig volt gyártásban, és gyakorlatilag a világ minden részére eljutottak. A bő egy évtized alatt mintegy 2,15 millió példány hagyta el az üzemeket.

A Renault Dauphine 1967-ig volt gyártásban, és gyakorlatilag a világ minden részére eljutottak. A bő egy évtized alatt mintegy 2,15 millió példány hagyta el az üzemeket.

A világ számos pontján készülő, még Észak-Amerikában is árult Renault Dauphine korszerűsítését nem vitte túlzásba a gyár. 1957-től félautomata váltót lehetett hozzá rendelni, a háromsebességes kézi 1961 őszén lett teljesen szinkronizált, a Jaeger-féle automata szerkezetet pedig 1963-tól kínálták. A Renault Dauphine farmotoros műszaki alapjára építették 1958-68 között a piactól függően Caravelle/Floride néven árult kupét és kabriót.

A Renault 1967-ig gyártotta a kisautót, és a bő egy évtized alatt 2,15 millió példány hagyta el az üzemeket. A piaci sikerek közül kiemelkedik Nagy-Britannia, ahol a helyi márkák erős befolyása ellenére nagy számban talált gazdára a Renault Dauphine.