Bíró Ica alakját ma is csodálják. A Metal Ladyvé vált egykori modell pedig napjainkban sem tétlenkedik.

Bíró Ica tele van munkával. Újra gyártják a Gyöngy üdítőitalt, aminek a poszterein régen is ő szerepelt és most újra van benne munkája. Ezen kívül tanít a Klasszis modell iskolában, ahol nem sokára indul az új tanév. Tánc-, szépség- és főző versenyeken zsűrizik,  előadásokat tart a Megújulás titkai című könyvével kapcsolatban, és gondolkodik egy új könyv kiadásában is.

– Mikor szerezted meg a jogosítványodat?
– Huszonhárom lehettem. Épült a karrierem, de annak idején még  nem voltak stylistek, így  többnyire saját ruhákra és kellékekre volt szükség a munkához. Sok mindent kellett cipelnem, amikor egy-egy fotózásra mentem. Egy nagy sportszatyorral közlekedtem buszon, villamoson, és a tömegnyomort kihasználva jó néhányszor belefutottam taperolókba. Nagyon kellemetlen volt. Spóroltam, és a gázsimból tudtam vennie egy használt Fiat 126-t. Rutin hiányában nem mertem rögtön beleülni, és a Budapesti Nemzetközi Vásár divatbemutatóira még nem autóval jártam. Sokszor napi 8-10 bemutató is volt, de inkább buszoztam. Aztán jött egy kicsit nyugalmasabb időszak az életemben, és akkor sikerült plusz órákat vennem. Eleinte még az is zavart, ha szólt a rádió, vagy ha ment az ablaktörlő, csak nehezen tudtam a vezetésre koncentrálni.

– Ezzel mennyi ideig jártál?
– Sokáig, talán tíz évig. Utána férjhez mentem és lett egy VW bogaram. A színe először banán sárga volt, de amikor én lettem a Metal Lady, akkor dögös feketére festettem. Ezt is nagyon szerettem, de sokszor lerobbant. Volt egy barátom, akit felhívhattam ilyenkor, és ő érte ment. Nála volt a plusz kulcs. Utána 6-7 év múlva kaptam egy használt Daewoo-t. Ez szerencsére már ritkán romlott el, és szintén megvolt sokáig. Később lett egy Peugeot-m, majd egy új Seat Leon következett. Erre rábeszéltek. Öt évig volt az enyém, de svájci frankos volt, úgyhogy mihamarabb eladtam.

– Mivel jársz most?
– Ez egy ezüstszínű Peugeot 307-es. Szeretem ezt a színt. Ez már több mint tíz éves, de valahogy nagyon kortalan.

– És hogyan vezet Bíró Ica?
– Óvatosan, biztonságosan és nyugodtan. Egyszer hibáztam, amikor előzés közben csattantam, de nem volt súlyos. Ha sietek, akkor is a biztonság a fontos. Ha vidékre megyek, inkább más vezet. Én a fellépésre, a tornára készülök, és arra koncentrálok. Az autópályán nagyon zavarnak az erőszakos, gyors sofőrök, és főleg a kamionosok. Meg még az is, ha valamit rosszul tábláznak fel, ami miatt rossz helyen hajtok ki, és nagy kerülőkkel tudok csak visszatérni. Persze ma már sokat segít a GPS, de néha az is rossz tanácsot ad, és akkor szintén felesleges köröket írok le. Lehet, hogy a benzinkutasokkal jóban vannak a program készítői?

– Vannak autós kalandjaid?
– Nemrég egy héten belül kétszer jöttek belém. Az elsőnél éppen a kiskutyámat vittem orvoshoz, és nagyon megijedtem, hogy nem lett-e valami plusz baja. Szerencsére be volt kötve. Mindhárom kutyusomat szállító táskában viszem a kocsiban. A másodiknál viszont akkora volt az ütközés, hogy még a rádióm is kiugrott.

– Fontos, hogy milyen kocsiból szállsz ki?
– Nem vagyok sznob és márkafüggő sem. Az én ízlésvilágomnak nem mond semmit egy drága autó. Az én autóm nekem szép. A fontos, hogy biztonságban érezzem magam, a márka nem érdekel.

– Milyen autó tetszik?
– A dzsippek négykerék-meghajtással, mert azok könnyebben felmennek a hegyre, ahol lakom. Volt olyan ismerősöm, akinek egy csodaszép BMW-je volt, de télen nem tudott feljönni hozzám. Az enyémnek ez a legsíkosabb úton sem gond. Talán, ha sok pénzem lenne egy dzsippet vennék, de nem túl nagyot, hogy a belvárosban kisebb helyekre is be tudjak állni.

– Mi volt a legnagyobb sebesség, amivel mentél?
– Előfordult, hogy odaléptem, de aztán kapcsoltam, hogy ne kockáztassam se a saját, se mások életét. Engem nem vonz, hogy kétszázzal menjek. Van, akit kikapcsol a vezetés, nekem oda kell figyelnem mindenre, és inkább fáraszt. Hosszú távot nem is vezetek szívesen, inkább utas vagyok, de csak olyan mellett, akinél biztonságban érzem magam.

– Vezettél külföldön?
– Jó pár évvel ezelőtt Olaszországban. Ott voltak barátnőim és egy nagy szerelmem is. Akkor itthon már vezettem, de ő azt mondta, hogy most megtanít, hogyan kell igazából ezt művelni. Egy Citroen LNA-ja volt. Bementünk a városban egy nagy kereszteződésbe. Kiabált nekem olaszul, hogy fék, fék, fék!!! – de én nem értettem. Végül behúzta mellettem a kéziféket és bár megpördültünk, nem lett nagyobb bajunk. Megtanított arra, hogy mindig előre kell nézni, arra figyelni, hogy mi várható. Ez a tanítás a fejemben van azóta is.