Mint oly sok minden a 20. században, a Concorde repülő is a hidegháború, illetve az abban egymással sokszor őrült módon versengő nagyhatalmak egyik csúcsteljesítménye volt. A II. világháborút követően az angolok repüléstechnológiai előnye egyre inkább kezdett elhalványodni az ötvenes évek amerikai fejlesztéseinek árnyékában, így a nemzetközi üzleti státusz fenntartása végett gyakorlatilag elengedhetetlen volt valami rendkívüli innovációt létrehozni.
A francia és brit együttműködés eredménye: A Concorde repülő, a világ mindeddig leggyorsabb utasszállítója.
A polgári repülésben ez akkoriban gyakorlatilag egyet jelentett a sebesség növelésével, pontosabban a hangsebesség átlépésével. Az irány tehát megvolt, ugyanakkor a háborús sebekből még éppen csak felgyógyuló Nagy-Britannia a szükséges anyagi forrásokat nem volt képes egymaga előteremteni. Partnerként elsőként Amerikát kérte fel, de ők ekkor már javában dolgoztak a saját szuperszonikus repülőgépükön, a szovjetek nem jöhettek szóba, így végül Franciaország lett az egyetlen életképes megoldás.
A két ország 1962. november 28-án állapodott meg egymással, az új konzorcium pedig hamarosan hozzálátott a tervezéshez. A repülési idő ilyen mértékű csökkentése, a hangsebesség átlépése egy utasszállító esetében persze komoly kihívásokat jelentett, hiszen addig mindössze néhány katonai vadászgépnek sikerült ez a teljesítmény. A hanghatár, más szóval a Mach1 átlépése ugyanis valós fizikai akadály jelent a gépek gyorsulásakor, mivel a repülők zaja által keltett hanghullámok összetorlódnak a géptest előtt. Ennek áttörése óriási energiát követel és rendkívüli hanghatással, az úgynevezett hangrobbanással párosul. Persze ennek a feladatnak a megoldása csak egy volt a számtalan egyéb aerodinamikai, vezérlési és technikai kihívásnak.
A Concorde repülő első két prototípusának megépítése 1965-ben kezdődött, majd a két próbagép 1969 tavaszán emelkedhetett a magasba, illetve még ugyanebben az évben egy párizsi légi bemutatón a nagyközönség is megismerhette. Azt ezt követő nemzetközi promóció eredménye viszont messze elmaradt a várakozásoktól. A hatalmas fenntartási költségeket, és a szovjetek ekkor már sebtében piacra dobott szuperszonikus gépének, a TU144-esnek a tragédiáját látva több korábban biztos vevőnek tűnő ország is visszalépett a vásárlástól.
Végül a 15 évig tartó mérnöki munka és a több mint 3 milliárd fontot felemésztő fejlesztés során megszületett Concorde repülő már legyártott példányait, – a kormányzatok komoly nyomására – a két anyanemzet légitársasága, az Air France és a British Airways vette át.
A Concorde személyzetét egytől egyig a szakma legjobbjai alkották. Akár az Air France, akár a British Airways esetében megtisztelésnek számított ebbe az elitbe bekerülni.
Az első menetrend szerinti járatokat 1976. január 21-én indították a London-Bahrein, illetve a Párizs-Dakar-Rio de Janeiro útvonalon. A legpotenciálisabb célpiac, az USA, pontosabban New York utazóközönsége ugyanakkor elérhetetlen maradt. – Egy, a hangrobbanás káros hatására hivatkozó államokbeli repülési- és leszállási tilalom miatt így egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Concorde repülőgépek működtetése jelenlegi formájában nem fenntartható. A gigaprojekt kapcsán ekkor született meg a Concorde-effektus is mint gazdasági fogalom, mely nagy vonalakban annyit jelent, hogy a kódolható veszteséges ellenére egy beruházást csak azért nem állítanak le, mert az már túl sok tőkét emésztett fel.
Szerencsére a csőd nem következett be. Két korábbi Concorde pilóta egyszerű, ám zseniális ötlete megmentette a fenséges technikai alkotásokat a forgalomból való kivonástól. Egy piackutatással felmérették, hogy vajon kik is a Concorde járatok tényleges utasai, és hogy valójában mekkora is a bennük rejlő üzleti potenciál. Kiderült, hogy a meglévő ügyfélkör sokkal többre értékeli a megtakarított időt, és persze a repülőgép nyújtotta presztízst, mint az bárki gondolta volna előtte. Pedig a Concorde repülő jegyár a maga 4000 dollár körüli (mai áron mintegy 1.2 milliós) árával közel sem volt olcsónak nevezhető.
A Párizs fölött bekövetkező Concorde repülő katasztrófa a teljes bizalomvesztéshez vezetett, és bár kiderült, hogy nem műszaki probléma okozta a tragédiát, a gépeket kivonták a forgalomból.
Elindult hát a marketinggépezet, és felső tízezernek hamarosan már kötelező volt az indított járatokat igénybe venni egy-egy tengeren túli utazáshoz. Politikusok, üzletemberek, sikeres előadók, sportolók egyik legkedveltebb utazóeszköze lett.
A Concorde sebessége átlagosan 2,04 Mach volt, ami több mint a hangsebesség kétszerese, és mintegy 2500 km/h-nak felel meg. A jellemzően 100 férőhelyes gép esetében a Párizs-New York repülési idő például 3 és fél órára csökkent, ami gyakorlatilag fele volt egy átlagos utasszállító menetidejének. A 62,1 méter hosszú szépség utazómagassága elérte a 18.000 métert, az egyhuzamban megtehető repülőút hossza pedig a tetemes üzemanyag-felhasználás mellett is több mint 6500 kilométer volt.
A szuperszonikus csoda majd negyed évszázadon volt az égbolt királynője, melynek a Párizs fölött 2000. július 25-én bekövetkező Concorde repülő katasztrófa vetett véget. A tragédiában a fedélzeten tartózkodó száz utas, a kilencfős személyzet, és további négy személy vesztette életét.
Bár a későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy a balesetet emberi mulasztások szerencsétlen láncolata és nem a gép meghibásodása okozta, a bizalomvesztés, illetve a nem sokkal ezt követő 2001. szeptember 11-i terrortámadások okozta félelem, már nem tették lehetővé a magas költségekkel járó további üzembentartást. Az utolsó járat 2003. október 24-én indult New Yorkból a londoni Heathrow irányába. A teljes projekt a gazdaságos időszakok ellenére is hatalmas üzleti bukás volt, de a légiközlekedésben a Concorde repülő mindenképpen történelmet írt, hiszen számos fejlesztésével a mai napig iránymutató a gyártók számára.
