Az 1930-as években az emberek már nem csak luxuscikként gondoltak az autóra. A második világháború szele még nem érintette meg Európát, így az olaszoknál, később a franciáknál és a németeknél is felmerült egy-egy olcsó, több személy és némi csomag szállítására is alkalmas népautó megvalósításának ötlete.
A későbbi legendás főmérnök, Dante Giacosa ekkor kapta első önálló munkáját a Fiat vállalatnál: legalább kétszemélyes, fél mázsa holmit cipelni képes járművet kért a vezetőség. Ekkoriban még szokás volt a nagy típusok lekicsinyítése, Giacosa is ennek alapján készítette el a terveket, aminek eredményeként 1934-re összeállt a Zero prototípus, majd 1936-ban már a Fiat 500A jelzést viselő szériamodellt is el kezdték gyártani.
Az autóra hamar ráragadt az olasz nyelvhasználatban a kisegér jelző, amivel meg is született a legendás Fiat Topolino. 12 évig ontották a szalagok, még a háború alatt sem állt le teljesen a gyártás, mígnem 1948-ban az 500B-ben kicsit átdolgozták a részleteket. Egy évvel később az 500C-ben már a karosszéria is jelentősen módosult, és a termelés így zajlott 1955-ig. Az utód – szintén Giacosa munkájaként – 600-as megjelöléssel jött, új farmotoros elrendezéssel, de a mérnökzseni készített egy még kisebb 500-as jelzésű modellt is, amely 1957-től, a Topolinótól megkülönböztetve már a Fiat Nouva 500 feliratot viselte a hátulján.
Bár a piacon a 600-as is jól teljesített, végül mégiscsak a Fiat Nouva 500 lett a Topolino valódi szellemi örököse, és a sorozat közel két évtizedes pályafutása alatt több mint négymillió példányban talált gazdára. Olaszországban a mai napig jobban szeretik és többen használják, mint például a szögletesre kalapált, kispolszki donor eredeti 126-ost.
– De vajon mi lehet a titka ennek a csöppnyi szerkezetnek? Elsősorban a formája, amely azonnal mosolyt csal az arcokra. A Fiat Nouva 500 megrajzolásakor életre kelt gömbölyödő sárvédők, cipőgombszerű lámpák, apró kerekek és az imádni való kis domborulatok érzelmileg varázserővel bírnak. Emellett egy eladó Fiat 500 ára sokak számára vállalható összeg volt, és az autóval együtt járó dolce vita érzése már végképp felülírt mindent. Nem csoda, hogy az időközben ikonikussá vált típus különböző változatait egészen 1975-ig gyártották.
A mechanika a mai világban persze már macerás, többek között a felfüggesztés állandó (a megtett kilométerektől függő) karbantartást, kenést igényel, és ha ezt a tulajdonos nagyvonalúan elhanyagolja, az összegyógyuló elemekkel komolyan megmakacsolja magát a cuki kis járgány.
18 évet átívelő történetének legfontosabb állomásait könnyű áttekinteni. A Fiat Nouva 500 1957-től 60-ig gyártott kiadása volt a puritán ősmodell, ebben a Fiat első kéthengeres, 479 köbcentis, léghűtéses motorja dolgozott 13 lóerős teljesítménnyel – a 600-as négyhengeres erőforrással futott. A szélvédőtől a hátsó gépháztetőig tartó vászontető összetekerve pedig már kabriókat megszégyenítő szabadságérzetet adott. A Standrad kivitelnél olcsóbb, a maga 11 lóerejével gyengébb és kevésbé felszerelt volt az Economy.
A Fiat Nouva 500 Sport (1958-60) már komoly tuningot kapott: a tetőt belemezelték, vastag piros csíkot pingáltak az ablakvonal alá, a 499 köbcentisre felfúrt motor pedig 21 lóerőt tudott felmutatni és akár 105 km/órás sebességgel is repíthette a kocsit. Családi autónak is megjárta a kombi 500-as, a Fiat Giardinera (1960-77), amit 1968-tól az Autobianchi gyártott és a motort ebben hátul fekve építették be. Az 500D (1960-65) megkapta a Sport erőforrását, de a ménest 17 lóerőre fogták vissza, ahogy a vászontetőt is kisebbre szabták.
Az első igazán komolyabb frissítést aztán a Merkurnál is árult, 22 lóerős Fiat 500F (1965-72) kapta. Megerősítették a karosszériát, a futóművet és előre nyíltak az ajtók. Az F modellből kialakított 500 Lusso (1968-72) a választék csúcsát képviselte, míg az 500R (1972-75) már félig 126-os volt az 594 köbcentis, 18 lovas motorral, a részben szinkronizált váltóval és a tömör keréktárcsákkal.