Szakadéknyi a különbség a második világháború előtt gyártott és ma már veterán, illetve az utána született Alfa Romeók között. Míg előbbiek igazi, csekély példányszámú remekművek voltak egyedi karosszériákkal (pl. Touring, Zagato, Pinin Farina), addig a tömegtermelésre való átállás teljesen eltérő szempontokat diktált. A márka, és persze tervezőinek a becsületére legyen mondva, évtizedeken át így is különleges megoldások, legendás típusok jellemezték az Alfákat.
De térjünk vissza a ma már veterán autó korban lévők fénykorába, a húszas, harmincas évekbe, amikor az Alfa Romeo fantasztikus versenyeredményeket tudott felmutatni. A milánói gyár magyar szülőktől származó, de már Olaszországban született mérnökzsenije, Vittorio Jano tervezte azokat a soros hat- és nyolchengeres szívó, illetve kompresszorral feltöltött motorokat, amelyek megalapozták a 6C és Alfa Romeo 8C típusok sikereit.
A győzelmek sorát a kisebb erőforrás nyitotta. A Zagato-féle Alfa 6C 1500 és 1750 autók 1928-30 között zsinórban három elsőséget szereztek az 1600 kilométeres Mille Miglia országúti körversenyen, amely akkoriban rendkívüli presztízsértékkel bírt. Jano a 6C kifinomultabb és erősebb verziójának szánta a nyolchengerest, az első ilyen gép, a P2 versenyautó 1924-ben állt össze, de még nem kapta meg hivatalosan az Alfa Romeo 8C jelölést. Ebben csupán 2,0 literes, kompresszoros, kezdetben 140, majd 155 lóerős erőforrás dolgozott, ám sikerrel. 1924 és 1930 között a P2-t 14 Grand Prix-n vezették győzelemre, továbbá olyan országúti futamokon is, mint a Mille Migliához hasonló Targa Florio.
Az első Jano-féle Alfa Romeo 8C 2300 1931-re datálódik, közúti használatra is alkalmas volt, de innen eredeztethető az első monoposto, azaz együléses Grand Prix versenyautó, a P3 vagy Tipo B is. A kompresszorral erősített Alfa Romeo 8C motor hengerűrtartalma 1932-re 2654, 1934-re 2905, 1935-re 3165 köbcentire növekedett. Utóbbit csak a Német Grand Prix-n vetették be, az akkor már félelmetes erejű és sokkal korszerűbb német Auto Union, Mercedes-Benz ezüstnyilak ellen, és kis szerencsével ugyan, de Tazio Nuvolari győzni tudott vele a Nürburgringen.
Jellemző a P3 kiválóságára, hogy 39 pontszerző Grand Prix futamból 16-on elsőként intették le, összes győzelmeinek száma pedig 46 volt. Nuvolari 1936-ban, a Budapest Grand Prix-n már az újabb Tipo C 8C-35 típussal rajtolt, majd állt fel a dobogó legfelső fokára, miután a Mercedes W25K-k sorban kiestek, az 520 lóerős Auto Unionok pedig a népligeti szűk és kanyargós pályán nem tudták érvényesíteni erőfölényüket. A legfényesebb sikereket a Mille Miglián érte el a 8C, ahol 1932-47 között nyolcszor diadalmaskodott, és menetelését csak a második világháború és a BMW 328 MM Touring Berlinetta 1940-es győzelme szakította meg.
A győztes autók között volt Alfa Romeo 8C 2300, 2600, 2900 többféle változatban és többféle karosszériával is. A világ mai napig talán leghíresebb autóversenye, a Le Mans-i 24 órás szintén vastag betűs bejegyzés az Alfa históriájában, hiszen az Alfa Romeo 8C 2300 Le Mans egymás után négyszer győzött itt 1931-34 között, méltó módon válaszolva a Bentley korábbi (1927-30) négyes sikerére.
Érdemes még említést tenni az 1935-ös Bimotore próbálkozásról, amely a Scuderia Ferrari (ekkor még az Alfa gyári szintű csapataként) és Luigi Bazzi tervező közös munkája volt, hogy utolérjék a németeket. Előre és hátra is beszereltek egy-egy 3,2 literes nyolchengerest, amitől az összteljesítmény elérte már az 540 lóerőt. A 364 km/h-s sebességre képes autó a bonyolult mechanika miatt azonban még sem lett sikeres, Tripoliban Nuvolari negyedik, Louis Chiron ötödik lett, majd utóbbi az Avus versenyen második – nem mellesleg ő az a Chiron, akinek a nevét ma a Veyron-utód Bugatti viseli.
Az Alfa Romeo 8C nem csak versenyautó volt, egyedi karosszériákkal luxus sportkocsiként is megállta a helyét, itthon Páger Antal vezetett ilyet.