Fábián Éva zenei pályafutása a Magyar Rádió gyermekkórusából indult, aztán jött a Kócbabák, a Neoton Família, majd kiválása után a felnőtteknek szóló önálló fellépések, és a lemezekkel is gazdagított gyermekműsorok. A járvány tavaszi indulásától kezdve minden hét keddjén a Facebook oldalán élőben énekelt és mesélt a gyermekeknek, vagy éppen a gyermek lelkületű felnőtteknek. Fábián Éva dalai olyannyira eljutottak mindenkihez, hogy egy idős meseíró úr a már publikált mesekönyveit is neki ajándékozta.
– Mikor szereztél jogosítványt?
– Nagyon korán, korengedménnyel. Még tizenhét sem voltam. Az érettségi évében már nem akartam ezzel foglalkozni. Édesapám Wartburgjával titokban gyakorolhattam. 1972-ben a Ki Mit Tud? vetélkedőjén tűntünk fel a Kócbabák lány trióval. Miután megkaptuk a működési engedélyt egyre többet hívtak minket fellépésekre, és valakinek szállítani kellett a csapatunkat.
Az első év gázsijait félretéve nagy protekcióval meg tudtam venni az első autómat, – szintén egy Wartburgot –, amiben kényelmesen elfértünk a fellépő ruháinkkal együtt. Amíg a csapat tagja voltam, ez így is maradt a hazai és a külföldi fellépéseknél egyaránt. Pásztor Laci vitte a többi tagot, Jakab Gyuri pedig a buszával a zenekar felszerelését. A leghosszabb utam, amit egy huzamban levezettem az Magdeburgból indult, és mintegy 1333 kilométert tett ki mire a lányokat Budapesten hazaszállítottam és végre én is a lakásunkhoz értem.
– Nem féltek a lányok, hogy tizennyolc évesen ülsz a volánnál?
– Nem, mert látták, hogy biztonságosan vezetek. Ők végig aludták az utat.
– Milyen autók jöttek utána?
– Másfél-két évente cseréltem. Egy Dacia után jött egy Trabant, de akkor már kiszálltam a csapatból. Azután lett Zastava, Zastava Yugo, egy metál kék Opel Corsa, aranyszínű Opel Corsa, amivel már mentem öt évet is. Utána jött életem addigi legjobb autója, egy Honda Civic, amit csak tizenhárom éves korában adtam el. Három éve van meg a mostani autóm, egy Elegance Honda Jazz.
– Számít, hogy miből szállsz ki?
– Nem, az elsődleges, hogy biztonságosan odaérjek valahova.
– Felszereltségben mi fontos neked az autóban?
– Az első, hogy meg lehessen emelni az ülést, hogy kilássak a kocsiból. Legyen szép, ne legyen automata sebességváltós, ne legyen kirívó.
– Mindig saját autóval jársz?
– Városban igen, de fellépésekre 100 kilométeren felül már gyakran biztosítanak autót és sofőrt.
– Hogyan vezetsz?
– Nem vagyok agresszív, nem mutogatok még akkor sem, ha a másik megjegyzéseket tesz. Inkább nem figyelek oda. Biztonságosan vezetek és szabályt követően, mint mindenben. Nekem a maszk sem okozott gondot, sőt a távol-keleti utakon a repülőn is mindig felvettem. Sztrádán sem megyek 130-nál többel.
– Rendőrök megismernek igazoltatásnál?
– Igen. Gyakran léptem fel a rendezvényeiken, és erre sokszor később is emlékeznek.
– Mi volt a legnagyobb sebesség, amit kipróbáltál?
– Talán valahol a 150-t. Amikor édesapám kocsiját vezettem, ő azt mondta, hogy 100 kilométeres sebesség alatt egy durrdefektnél még meg lehet fogni az autót, de azon túl már nem. Most már ezt a technika felfuttatta 130-ra, de én a 100-t tartom most is biztonságosnak. Nem szeretek stresszelni, mert az az előadás rovására menne. Inkább időben indulok, hogy fellépés előtt egy órával a helyszínen legyek. Amikor Amerikában voltam kaptam egy automata autót, de azzal sem kockáztattam nagyobb sebességet, sőt, sokkal jobban figyeltem, mert ha ott egy lehajtót eltévesztek, akkor 50-60 kilométer után tudok csak korrigálni.
– Mit csinálsz akkor, ha nem te ülsz a volánnál?
– Nagyon jól vezet a párom is, és mikor néha-néha belebeszélnék a vezetésbe akkor rám szól, hogy ez idegesíti, így inkább hallgatok.
– Mi volt a legjobb autó, amiben ültél?
– Amerikában egy Chevroletben majd egy Mercedes kabrióban vittek Los Angeles-ből San Francisco-ba. A barátnőm férje egy kinti Mercedes szerviz egyik vezetője.
– Ha sok pénzed lenne, mit vennél?
– Szingapúrban láttam egy üvegtetős Hondát, ami nagyon tetszett, de Európába sajnos nem szállítanak belőle.
– Van emlékezetes élményed autóval?
– Még a lányokkal mentünk egy szilveszteri fellépésre, amikor a Kacsóh Pongrác úti felüljárón leállt a Wartburgom. Elromlott az üzemanyag tartály kijelzője és kifogyott a benzin. Fellépő ruhában, magas sarkú cipőben toltuk az autót, míg meg nem szánt minket egy taxis. Ő elvitt minket a fellépésekre, visszafelé egy kútnál szerzett kannát, benzint, és még az autómhoz is visszavitt bennünket.
Fotó: Fördős Gábor
